kedd, 2006. október 17.
Szalai Erzsébet: A jobboldal és a „szociálliberális”
értelmiség között van ma egy közös nevező: mindkét fél úgy véli hogy
a mostani krízisben elsősorban egy morális problémáról van szó,
vagyis hogy az a baj, hogy a politikusok nem viselkedtek úriemberek
módjára.
Én is úgy gondolom, hogy morális kérdésről is szó
van. De annak, hogy a morál ilyen, alapvetően politikai gazdaságtani
okai vannak. Gazdasági hatalmi viszonyok bújnak meg a konstrukció
mögött. Közelebbről az, hogy a magyarországi rendszerváltás
lényegében véve megbukott.
SZ.E.: Ez nem forradalom hanem zendülés. Nem forradalom, mert
résztvevői nem kívánják megváltoztatni a fennálló társadalmi
rendszert, csak kormány vagy kormányfőcserét követelnek.
Közvetlen
kirobbantója a hazugságbotrány szikrája volt, emögött pedig a
Gyurcsány-csomag keltette általános elégedetlenség áll. A már életbe
léptetett és még várható megszorítások a bizonytalanság érzetét
keltik a társadalom széles rétegeiben, de ezek a feszültségek a
hatalmi elithez nem kapcsolódó, és/de magukat azért erősnek érző
középrétegek ( kisvállalkozók, diákok, az állami hierarchia alsó
szintjén tevékenykedő köztisztviselők, közalkalmazottak) körében,
ezen belül is annak jobboldaláról és a szélsőjobboldaldaláról
csapódtak ki.
Miért épp a jobboldalról? Adott történelmi
hagyományok mellett azért, mert Magyarországon a neoliberális
reformokat (annak idején a Bokros-csomagot is) az MSZP és az SZDSZ
hajtották végre. A társadalom többsége a baloldalt azonosítja az
MSZP-vel, emiatt a fiatalok (és középkorúak) igen nagy része a
rendszerrel szembeni ellenérzéseikkel a baloldal ellen fordul, így
sokan a jobboldalra és a szélsőjobboldalra sodródnak.
A
hazugság-botrány nem előzmény nélküli. A politikai hazugság a
kelet-európai félperifériás újkapitalista társadalmak rendszerébe
egyszerűen bele van kódolva. Hazugság nélkül a rendszer
működésképtelenné válna. Ezt hosszabban kell kifejtenem.
A
mostani magyarországi válság a kapitalizmus általános válságának
lokális megjelenése. Itt a félperiférián a válság különösen erősen
érezhető, ennek pedig az az oka, hogy a gazdasági rendszerváltás
során egy olyan nyitott, sérülékeny gazdasági szerkezet épült ki,
amely különösen kiszolgáltatja hazánkat - és az egész régiót - a
globális gazdasági erőknek.
A politikai elit nálunk jóval
gyengébb, mint például Franciaországban, Németországban vagy az
USÁban, nem képes kivédeni a globális tőke nyomását. Ugyanígy,
szociokultúrális örökségünk miatt az alulról potenciális kontrollt
jelenthető a civil társadalom is gyengébb, mint a régebbi
demokratikus hagyományokkal rendelkező centrumkapitalista
országokban. Ennek következtében a politikai elit - és a társadalom -
szinte tökéletesen kiszolgáltatott a globális és az erősödő hazai
tőkének
A gazdasági rendszerváltás során és eredményeként a
gazdaság domináns szférájává a külföldi tulajdonú, multinacionális
szektor vált. A privatizátorok először a termelő szférát
magánosították, majd miután a termelő állami vagyon elfogyott, és
ezzel párhuzamosan az állami redisztribúción keresztül közszférából
már annyi forrást vontak ki, hogy annak komoly veszélybe került
egyszerű vegetatív működése is, a gazdasági elitnek hirtelen eszébe
jutott, hogy a közszférán már csak a piacosítás – és
véeredményét tekintve a privatizáció – segíthet. Magyarul:
szemet vetettek a közszférára is. Ezt úgy adják elő, hogy ezt a rossz
struktúrát, ezt a romhalmazt nem hajlandóak tovább adóikkal
finanszírozni. A multik is ezt mondják, pedig tudvalévő, hogy ők
azok, akik maximális állami támogatást kérnek, de minimális adókat
hajlandóak csak fizetni. Másrészt – elsősorban Bokros Lajos
tollából – felbukkan az a gondolat, hogy hogy a „lakosságnak”
az eddigieknél nagyobb részt kell vállania az oktatásási kiadásokból
és egészségügyi ellátás költségeiből. Ez a nyomás 2003-ban kezdett
erős lenni, akkor a Népszabadságban és a Krtiká-ban írtam is erről
egy egy cikket, Az újkapitalizmus intézményesülése és válsága
címmel.
A hazugság kényszere ott érvényesül, hogy a
választásokon induló pártok vezetői mégsem mondhatják választóiknak
azt, hogy azért „szavazzatok rám, mert 400 ezer embert akarok
elbocsátani a közszférából, mert a nagytőke ezt követeli tőlem”.
Ez teljes képtelenség lenne. Nem, a politikai pártok egymást
licitálva hazudni kénytelenek a szebb jövőt, vagy legalább a meglévő
viszonyok fenntarhatóságát - és a politikai elitbe eleve olyanok
válogatódnak ki, akiknek erre hajlamuk és késztetésük van. Vagyis
nincsenek erkölcsi skupulusaik.
Bibó István már 1948-ban írt
erről a magyarországi – és a térség egészére jellemző –
jelenségről.Arról beszélt, hogy a „társadalmat vezető elitnek”
két fontos tulajdonsággal kell rendelkeznie: a lényeglátás
képességével és a realitásérzékkel. De ha a politikai konstrukció
hamis, ha a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, akkor
annak az a következménye, hogy a társadalom nem talál realista és
lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhatná. Talál
bőségesen gyakorlatias embereket, akik számára a gyakorlati munka és
az érvényesülés áll mindenek felett, és abban az értelemben hajlandók
„realisták” lenni, hogy a hazugság fennálló
konstrukcióját elfogadják valóságnak. E „hamis realisták”
tevékenysége azonban kimerül – mert ki kell merülnie – az
alapvetően hazug konstrukció ide-oda tologatásában. A másik oldalon a
lényeglátás képességével megáldott emberek – a „túlfeszült
lényeglátók – vagy más kifejezési formákat keresnek, vagy
kisebb közösségeikbe húzódnak vissza, vagy mind nagyobb mértékben
izolálódnak, marginalizálódnak vagy marginalizálják őket. Egyidejüleg
a különcök és ádáz próféták válnak alkalmassá arra, hogy a lényeg
megmondását magukra vállalják – mondja Bibó.
Miért hamis ma
a konstrukció? Mert Magyarország valójában Nyugat-európa provinciája,
ugyanakkor elitjének elsősorban belül úgy kell eladnia magát, mintha
egy önálló, szuverén állam élén állna. A politikai elitnek úgy kell
tennie, mintha szuverén döntéseket hozna, miközben nem ezt teszi,
mert nem teheti.
A hamis realistáknak taktikailag minden
lépése igazolható: Gyurcsány megszorításait közvetlenül az un.
árfolyamdiktatúra igazolja. A nemzetközi nagytőke Gyurcsányba vetette
a bizalmát, a forintárfolyam ezért a Gyurcsány pozíciójával együtt
ingadozik. Ha Gyurcsány megbukik, két számjegyes árfolyamcsökkenés is
elképzelhető, amivel azonban minden társadalmi réteg rosszul járna.
Gyurcsány tudja ezt…
Mondanivalóm lényege: a „lehet
más a politika” az adott hamis konstrukcióban nem igazán reális
jelszó. A nemzetállami kereteken belül maradó cselekvési,
változtatási lehetőségek a civil mozgalmak számára is korlátozottak.
Ezért mondom mindig az e mozgalmakban tevékenykedő fiatal
barátaimnak, hogy legfontosabb feladataik egyike a nemzetközi
globkrit mozgalmak áramkörébe való aktív bekapcsolódás.
A
jobboldal és a „szociálliberális” értelmiség közöt van ma
egy közös nevező: mindkét fél úgy véli hogy a mostani krízisben
elsősorban egy morális problémáról van szó, vagyis hogy az a baj,
hogy a politikusok nem viselkedtek úriemberek módjára.
Én is úgy
gondolom, hogy morális kérdésről is szó van. De annak, hogy a morál
ilyen, alapvetően politikai gazdaságtani okai vannak. Gazdasági
hatalmi viszonyok bújnak meg a konstrukció mögött. Közelebbről az,
hogy – mint Tamás Gáspár Miklós mondta néhány éve, és már
2003-ban magam is jeleztem - a magyarországi rendszerváltás
lényegében véve megbukott. A gazdasági rendszerváltás során kiépült
gazdasági struktúra rossz, nem képes tartós növekedés biztosítására.
A magyar gazdaság mint nemzetgazdaság valójában már nem is létezik: a
magyarországi gazdaságot a multinacionális tőke dominálja, és attól
elszigetelten tevékenykedik a hazai gazdaság, úgy, hogy nem
kommunikál vele. Ugyanakkor a multinacionális tőke maga is belsőleg
dezintegrált, az itt levő külföldi vállalatok között nincs lényegi
gazdasági kooperáció.
Egyidejűleg beszélhetünk tehát morális,
politikai és gazdasági válságól. A politikai rendszerváltás idején
megpróbálható lehetett volna lehetett egy kelet-európai összefogás,
hogy jobb alkupozíciót szerezzünk magunknak Nyugat-európa irányába.
Erre nem került sor. Ma Nyugat-európa versenyezteti a
félperifériáját, és mi belemegyünk ebbe.
Summa summarum: mivel
sem a Gyurcsány csomag, sem az un. konvergenciaprogram nem képes
orvosolni a magyar gazdaság és társadalom súlyos struktúrális bajait,
semmi garancia nincs arra, hogy a most hozott társadalmi áldozatok
hosszabb távon legalább megtérülnek.
Kérdés: Az
árfolyamdiktatúra nem enyhül, ha bélépünk az eurozónába? Vajon nem
lehetne az államadósságok eltörlését kérni, mint ahogy az afrikai
államok teszik?
Sz.E.: Valóban, mihamarabb be kell kerülnük az
eurozónába, mert a forint egyre sebezhetőbb. A választási igéreteit
egyedüliként betartó magyar miniszterelnök, Medgyessy Péter ellen
például spekulációs támadást indított a „piac”: elkezdték
eladni a magyar államkötvényeket, emiatt forint-túlkínálat lett,
leértékelődött a forint, emiatt pedig infláció fenyegetett. Amig
nemzeti valutánk lesz, ez a lehetőség mindig fennáll.
Roppantul
ki vagyunk szolgáltatva a felvett hiteleink miatt is. Ha ma azt
kérnénk, hogy töröljék el az adósságainkat, a hitelminősítők, akik ma
a globális tőke akaratának első számú végrehajtói (azzal, hogy az
első, másod stb. osztályú adósok közé sorolják az országokat) azonnal
radikálisan leminősítenének bennünket – ami a vég kezdete. Nem
vagyunk a magunk urai a gazdaságban, ez a lényeg.
A politikai
rendszerváltáskor lehetett volna itt lépni, a Soros annak idején
mondta is Antallnak, hogy a lengyelekhez hasonlóan kérjük mi is a
régi rendszer által felhalmozott adóságok eltörlését, de az Antall
úriember volt, és fizetett. Most nem vagyunk olyan politika-gazdasági
helyzetben, hogy Magyarország egymaga kezdeményezhessen e kérdésben.
Az egyik alapvető törésvonal ma Magyarországon a tőke-munka
ellentéte, de ez nem artikulálódik, mert a munkásság nincs a
megszervezettség állapotában Magyarországon. Ennek egyik legfontosabb
történelmi oka, hogy a létezett szocializmus sikeresen depolitizálta
a munkásságot. A nagytőke is hallgat az utóbbi hetekben, nagyon
hallgat, Demjén, Csányi hallgatnak. Akkor jelentkeznének a konfliktus
valódi törésvonalai, ha az emberek nem a kormány, hanem a nagytőke
ellen lázadnának, az ellen a nagytőke ellen amely tulajdonképpen
kikövetelte a megszorító csomagot. Ez az alapkonfliktus éppen a
gazdasági hatalom érdekében rejtve marad, és máshol jelentkezik, a
két nagy politikai párt között.
A pártok közti konfliktus azonban
alapvetően hamis. Orbán is ugyanakkorát, ha nem nagyobbat hazudott, a
parlamenti választásokkor mint Gyurcsány, és hazudott most is, az
önkormányzati választások előtt is. Azt mondta, adót fog csökkenteni
– az önkormányzati választások másnapján pedig már azt, hogy
megszorítások valóban kellenek, csak Gyurcsány morálisan alkalmatlan
a végrehajtásukra.
Magyarország súlyos zsarolásnak van
kitéve: a globális tőke felvásárolta, privatizálta, ami mozgatható
volt, „leamortizálta” a kíváló minőségű munkaerőnket,
most pedig azzal fenyeget, hogy ha nem nyúlunk mélyebben a zsebünkbe,
nem adjuk oda a még meglévő közszférát is, akkor fogja magát, és
itthagy bennünket.
Mint mondtam, az elmúlt tizenhat évben
egyszer tartottak be választási ígéretet Magyarországon: ez Medgyessy
jóléti fordulata volt. De már tulajdonképpen az Orbán kormány utolsó
évétől, vagyis 2001-től egészen máig valóban minden réteg
átlagjövedelme emelkedett valamelyest – és ezzel sikerült
elérnünk az 1989-es reáljövedelmek szintjét. Valóban óriási eredmény!
De úgy látszik, hogy a globális tőke számunkra nem engedélyezi még
ezt az életszinvonalat sem, az általa uralt „világtársadalom”
csakis a kádár-rendszerénél alacsonyabb életnívón hajlandó integrálni
bennünket magába.
Sajnos, az ebből származó ezek feszültségek
most igen nagy részt a szélsőjobboldal irányba csapódnak ki. Biztos
vagyok benne, hogy jó szándékú fiatalok is sokan vannak a
Kossuth-téren, de ott sor került arra is, hogy felolvasták az un.
zsidó politikusok nevét (ki a zsidó politikus? Ezt honnan lehet
tudni?), árpádsávos zászlókat lengetnek – ami a rárakódott
történelmi hagyományokat tekintve a nyilas rémuralom egyik jelképe
volt.
Meggyőződésem, hogy a nemzeti termék arányos
államháztartási hiányt a jelenlegi tízről a Brüsszel által előírt
három százalékra nem lehet lecsökkenteni – csak diktatúrával.
Ezt mondtam a Magyar Hírlapba adott interjúmban is. Kétfajta
diktatúra lehetőségét látom, az egyik egy neoliberális jobboldali, a
Pinochetéhez hasonló, a másik pedig egy nacionalista, fasizmushoz
közelítő jobboldali. Mert Fidesz ma már abszolút nyitott a
szélsőjobboldalra (azért nincs a MIÉP-nek nagy tábora, mert a Fidesz
már elszívta.) Ezek a diktatúrák úgy is „működőképesek”
lehetnek, hogy közben formálisan fennmaradnak a polgári demokratikus
intézmények, a gyakorlatban azonban kiüresítik azokat, vagy
legalábbis korlátozzák működésüket. A cenzúra működését a saját
személyemmel kapcsolatban már most is kezdem érzékelni.
Ezeket
a szcenáriókat csak úgy lehetne elkerülni, ha térségünk országai
közösen lépnének fel – akár Brüsszellel szemben is –
közös érdekeik képviseletében. Elvégre az Európai Unió teljes jogú
tagjai vagyunk! Mindazonáltal a kialakult költségvetési hiányt
tényleg kezelni kell, mert különben az árfolyamdiktatúra romba dönti
az országot.
A Gyurcsány-csomag eredetileg próbálta a
költségvetés konszolidálásából származó terhek egy részét a lakosság
mellett a tőkére hárítani, de a tőke abban a helyzetben van, hogy
mindent rögtön át tud hárítani a fogyasztóra. A bankszérában a banki
különadó bevezetését következtében már meg is nőttek a kezelési
költségek.
A feszültségek eszkalálódását és a belőlük
kinövő diktatúrát mindenképpen el kellene kerülni. Ennek fontos része
lehet a civil ellenállás is – a fiatalságnak nem szabad
átengednie a terepet a szélsőjobboldalnak, aminek első lépése az,
hogy nem szabad hagynia, hogy a szélsőjobboldal tematizálja a
társadalmi válság problémakötegét.
FAM: az ellenzék jobbra
tolódása történelmileg azzal is összefügg, hogy a baloldal általában
Magyarországon mindig valamilyen birodalom fele kötődött, az ún.
„labanchagyományt” folytatta. A jobboldalnak pedig mindig
egy nemzeti függetlenségi tradícióhoz volt köze.
Sz.E.: És a
megkésett modernizáció, a megkésett iparosodás következtében. Előbb
volt itt baloldali értelmiség, mint munkásosztály, nem tudtak
eszméikkel kit megszólítani. Emiatt sodródtak a birodalmi központok
és a helyi a hatalom fele. Történelmileg a magyar értelmiség annyira
kötődik a hatalomhoz, hogy már észre se veszi, ha a civil társadalom
végre mégis mozdulni kezd. Az ennek érzékeléséhez szükséges reflexei
egyszerűen hiányoznak. A mai alternatív kezdeményezések esetében is
gyakran tapasztalom, hogy vezetőik arról gondolkodnak, hogy hogyan
lehet valahogy a politikai hatalom szférájába belépni, és nem arról,
hogyan vegyék fel a kapcsolatot a társadalom széles rétegeivel.
Ha
bezárják a fiatalok előtt az egyetemeket, akkor ezt nem szabad csak
úgy eltűrni, követelni kell, hogy nyissák ki. A fiatalok ma az
egyetemeken annyira félősek, hogy az megdöbbentő. A Közgázon egyik
órámon mondtam a hallgatóknak, hogy a jelenlegi belpolitikai
helyzetről fogok előadást tartani valahol, ha van kedvük, jöjjenek
el. Erre annyira zavarba jöttek, mintha például szexuális ajánlatot
tettem volna.
Kérdés: nem azért tolódnak ma jobbra a
fiatalok, mert az oktatási rendszerben a tananyagról a
rendszerváltással le lettek választva a baloldali eszmék?
Sz.E.:
Elsősorban a magát baloldalinak mondó pártnak, az MSZP-nek van ebben
óriási felelősége. És annak a magát szintén baloldalinak valló
értelmiségieknek is, akik képtelenek az MSZP-ről leválni, de akár
csak még részkérdésekben nyíltan szembehelyezkedni is. Emiatt a
fiatalok a baloldaliságot azonosítják az MSZP-vel. Emiatt viszont én
nem vagyok hajlandó magamat máshogyan meghatározni, én vagyok a
baloldali, az MSZP nevezze magát máshogy!
Számomra a
baloldaliság elsősorban egy attitűd: erősek és gyengék konfliktusában
akár ösztönösen is a gyengék oldalára állok. A valódi baloldal
számára a mai társadalmi egyenlőtlenségek elfogadhatatlanok, és bár a
tökéletes egyenlőség elérésének lehetőségében a magam részéről nem
hiszek – azt kívánatosnak sem tartanám – igenis
elképzelhető olyan társadalom, amely a jelenleginél jóval
egalitáriánusabb, ezért igazságosabb. Ezt a társadalmat
újszocializmusnak hívom – mely a régihet semmiben sem hasonlít.
Ezzel szemben a jobboldalnak két ágát különböztetem meg.
Közös a kettőben, hogy a jelentős társadalmi egyenlőtlenségek tényét
természeti törvények érvényesülésének tulajdonítja. A jobboldal egyik
fajátja a neoliberalizmus. E szerint az éles verseny a társadalmi lét
természetes velejárója, és ebben a tehetségeseknek, rátermettebbeknek
győzniük kell a kevésbé tehetségesek, kevébé rátermettebbek felett. A
jobboldal másik válfaja a nacionalizmus és/vagy rasszizmus: e szerint
nemzetek és rasszok között vannak különbségek életrevalóságban és
tehetségben, természetes tehát, hogy az egyik uralkodik a másik
felett, az egyiknek nagyobb „élettér” jut, mint a
másiknak.
De a nacionalizmust ne keverjük össze a
hazaszeretettel! Egyszer voltam hosszabb időn keresztül távol
Magyarországtól, amikor az USA-ban tanítottam, és már a harmadik
napon elkezdtem számlálni a napokat, hogy mikor jöhetek haza. Mikor a
repülőtéren megszólalt a bemondó, hogy lehet menni a budapesti
géphez, könnybe lábadt a szemem. De ez nem jelenti azt, hogy azt
gondolnám vagy akár csak érezném, hogy az én nemzetem magasabbrendű,
hogy több joga van, hogy több jár neki, mint más nemzeteknek.. Nem
gondolom, hogy különlegesek lennénk, csak azért, mert magyarok
vagyunk.
Kérdés: akkor a baloldali-jobboldali ellentét nem
esik egybe az ateista-hívő ellentéttel sem?
Sz.E.: Semmiképpen
nem.. Én hívő vagyok, baloldali keresztény. És ezzel együtt marxista
tradíciójú társadalokutatóként definiálom magam, bár nem fogadok el
minden marxi tételt. Ugyanakkor ma nehézségekkel küzdök, amikor
elkezdek ezekkel a kategóriákkal társadalmi folyamatokat magyarázni.
A fiatalok sokszor azt hiszik, az ötvenes évekből beszélek –
erőfeszítés kell ahhoz, hogy megértessem, ezen a kategóriák igen nagy
része tökéletesen releváns a mai viszonyok leírására. De emiatt nem
vagyok hajlandó feladni tudományos-etikai attitüdömet. Megvárom, míg
a fiatalok leveszik a Tőkét a polcról – de ez már
tulajdonképpen meg is kezdődött.
Kérdés: De ki a munkásság?
Kik a forradalmi osztályok ma?
Sz.E.: Azok alkotják a
munkásságot, akik kizárólag a munkerejük áruba bocsátásából élnek, és
sem irányítástechnikai sem szellemi szempontból nem töltenek be
vezető pozíciót. Az informatikus mérnök is lehet proletár.
Egy
nemzet proletariátusa ma nem tud lényegi eredményeket kiharcolni,
mert a tőke sokkal szabadabban mozog, mint a munkaerő, és még sokáig
revolverezheti a nemzeti munkásságokat azzal, hogy követeléseik
esetén olcsóbb bérű országokba távozik, és ők ott maradnak munka
nélkül. De a tőke, szédítő száguldása közben akarata ellenére is,
puszta önmozgása révén ki fogja egyenlíteni a béreket: mire körbeér,
ha nem is az egész Földön. A másik újkeletű probléma, hogy lazul a
munkásoknak a munkahelyhez való kapcsolódása a növekvő részmunka,
távmunka, általánosabban, a feltételes munkavállalási formák
terjedése révén. A szakszervezetek ezért is gyengélkednek ma szerte a
világon, hiszen azok hagyományosan a munkahelyekhez kötődnek, onnan
kiindulva szerveződnek. Ezért van és a jövőben még nagyobb szerepük
lesz a globalizációkritikai mozgalmaknak: egyrészt hálózatos
szerveződésükkel és nemzetközi jellegükkel jobban lefedik és
kifejezik a hálózatosodó „világtársadalom”
érdekviszonyait, másrészt céljaik a szakszervezetieknél
generálisabbak.
Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy egy
radikális társadalmi változásnak melyek lehetnek a céljai. Most adtam
le az új könyvemet a kiadóhoz, ebben harminc oldalon keresztül
próbálom felvázolni egy pozitív társadalmi szcenárió képét, és az oda
vezető utat, utakat . A könyv címe: Az újkapitalizmus – és ami
utána jöhet…
Egy újszocializmusról is „vízionálok”
benne – amely semmiben sem hasonlít a régihez. Majd olvassátok
el és vitassuk meg!
Kérdés: reformokkal vagy valamilyen
törésponttal következne ez be?
Sz.E.: Már az újkapitalizmus
méhében megszületnek azok az elemek, amelyek az újszocialimus felé
mutatnak – de ezek valóban csak elemek, az újszocializmus
szerkezeti váza alapjaiban más, mint a mai társadalomé. Ugyanakkor a
leninistákkal vagy szociáldemokratákkal ellentétben magam nem a
hatalom megragadását, majd a társadalmi változások felülről alulra
történő levezénylését tartom a követendő útnak. Ez az út történelmi
zsákutcának bizonyult.Új könyvemben az újszocialista alternatíva felé
már ma mutató szerves folyamatokat igyekszem bemutatni. Ilyen például
a „tudásáru” előtérbekerülése, mely alapjaiban
változtathatja meg a tulajdonviszonyokat és a piaci mechanizmus
működését. A „tudásáru” ugyanis - szemben más árukkal –
átadás közben nem kopik, hanem gyarapszik. Ezért éppen
magántulajdonlása az, mely elhamvaszthatja értékét, miközben
közösségi tulajdonlása soha nem látott gyarapodásához vezethet.
Mindazonáltal az újszocializmus felé vezető úton
makrováltozásokra is szükség van. Nem arra gondolok, hogy
partizánmódon el kellene zavarni a tőkéseket. Fokozatos változásra,
váltotatásra gondolok. Első lépésként a venezuelai példát követve meg
lehetne teremteni a társadalmi ellenőrzést a nagytőke fölött. Azután
ott vannak az önigazgatási kísérletek, melyek nagy előnye, hogy már
sok történelmi tapasztalat halmozódott fel működésükkel kapcsolatban.
Lassan, fokozatosan köztulajdonba kell venni a termelési eszközöket.
Az újkaptializmus válsága ugyanis alapvetően a féktelen és mára
kontrollálatlanná vált profithajszából ered, ami viszont a termelési
eszközök magántulajdonából ered. Ezt kell fokozatosan
megváltoztatni.
Kérdés: ha nincs értelme annak, hogy
Magyarország egyedül elkezdje, akkor ki kezdi el?
Sz.E.: A
történelmi tapasztalatok afelé mutatnak, hogy a változások első számú
motorja a centrumkapitalista országok fiatal értelmisége és
munkássága lesz. De azért nekünk is fontos tennivalóink vannak. Ma
már jelentős számú globalizációkritikai mozgalom van Magyarországon,
el kellene végre kezdeniük valóban használni a nemzetközi
kapcsolataikat. Ez a feltétele annak is, hogy a lokális feladataikat
valóban megtalálják. A menetelés azonban hosszú lesz.